Sétálok a rét puha, pázsitos árnyán.
Most hajnalodik, jön a fény, kel a nap.
A béke dalolgat a vágy piros álmán.
Az éj feketéje mélybe szalad...
Az ég vörösen-lila-kék, csupa bársony.
Egy fecske madár csacsogón csicsereg.
Kitárom a lelkem, a fény bele-lásson,
és hallom a víg, csobogó kis eret...

Merengek a csacska pataknak a partján.
Ó, mennyi szerény, kicsi, kék nefelejcs!
A táj csupa báj, csupa szín üde-tarkán.
Varázs van a szívemen, édes e perc.
A földre a nap szerető szeme néz le.
Szent fény, az öröm-zene áldva imád.
Felnézek a fákra, ni most veszem észre,
hogy bízva kinyilt az akácfa virág.

Dolgoznak a méhek a fürtökön ülve...
Az emberi szorgalom éltet a földön.
Kész munka nyomáan a hű öröm üdve.
Mezőnkre a glória fénye jöjjön:
nincs parlag, üres hely, amerre szemem néz,
bevetve a föld, üde-zöld a növény.
Most szégyen a néma poéta-merengés:
hát zengjen az óda völgyek ölén!

A fény melegen siomgatja az arcom.
Szellő se zizeg s a levél se lebeg.
Forrást a szívekbe a béke fakasszon.
Most minden igaz nyugalom, szeretet.
A  fény-körökön tovatünt mese lebben.
Te fény, be csodálatosan puha vagy!
Félig-lecsukott kicsi, szürke szememben
színekre szakadnak a napsugarak.

Csodálom a télnek a tája mivé lett.
Ajkam mosolyog, csak a bűn halott.
Minden mozog, indul, az élet ígéret,
újjászületés. Odanézz csak, amott
kotló kaparászgat, előtte megállok:
csipogva csipegnek a csöppnyi csibék.
Nézem tyúk-anyót, meg a csirke-családot,
s elérzékenyülök de nem is kicsikét.

Úgy elfog a bódulat. Itt csoda támadt.
Hullámzik előttem a drága vetés.
Ó, élni be jó! Nagyon áldom anyámat:
az emberi hálaadás be kevés!
Pacsirta dalol. S a szememben az élet
szent áhitatának a könnye terem.
Ismét neki-tárom a lelkem a fénynek,
s letérdel a hála a földre velem.