Drága, kicsi kedves Jézus, karácsonyra
ne hozz, ne hozz nekem semmit,
Csak fordulj felém az egyszerű jászolban
és hallgasd meg az imámat:
Vidd el a lelkemből a versírási-vágyat,
hogy nyugalmat lelhessek.

Jézuskám, törd széjjel agyamban a versek
fájó zengő bús hangszerét,
hogy szabadon, gátlások nélkül mehessek
azon a szent keskeny úton
amely az Evangéliumból - hiszem, tudom -
Uram Tehozzád vezet.

Miért is higgyem én egy csaló és vesztett
érzéssel, hogy költő vagyok.
Nekem fáj a versírás, fáj, nem élvezet.
Ha nem lennék férfi, sírnék.
Úgy fáj a versírás. Nekem nem kell a hírnév.
Én csak kényszerből írok.

Mióta verselek a lelkem úgy inog, sebes.
Hitegetnek a szeszélyek
a különcködések és rímes kínok,
hogy nagyszerű, híres leszek,
Halhatatlanságba visznek a titkos Kezek...
Be fáj e balga játék.

Mi lesz velem te nagy szent Isteni-Szándék?
E sok kérdőjel között
Legalább egy biztos földutat találnék,
Neki vágnék tízszer-százszor
Csakhogy kijuthassak e versírási-lázból
a szép nyugodt életre.

Miért él bennem az öncsalás félelme?
Nem találok csendet, békét.
És a harcomnak nincs alapja, értelme.
Nagy Isten örök Szándék,
Az én költészetem de kegyetlen ajándék,
Rossz engedetlen szolga.-

Ezért kérlek kicsi Jézusom, karácsonyra
ne hozz, ne hozz nekem semmit,
Csak fordulj felém az egyszerű jászolban,
És hallgasd meg az imámat:
Vidd el a lelkemből a versírási-vágyat,
Hallgasd meg a kérésem.