Majd akkor egy talányos éj legyen
felhő ne érje barna homlokom
midőn a kis fehér kezed fogom
a termő béke lesz bennünk jelen

Halkan megyünk gyönyörködöl velem
ha majd megérkezünk a bérc-fokon
eggyé olvad vágyunk a két rokon
és benned folytatódik életem

/Ott már a rágalomtól félni nem kell./
ott súghatod anyás vágyad nyugodt
örömmel éltető betelt meleggel

Ott lényed titkáig eljutok:
ott gyermekekről, boldog családról álmodó szemekkel
az égen nézzük a Fias-tyúkot.

Sétálok a rét puha, pázsitos árnyán.
Most hajnalodik, jön a fény, kel a nap.
A béke dalolgat a vágy piros álmán.
Az éj feketéje mélybe szalad...
Az ég vörösen-lila-kék, csupa bársony.
Egy fecske madár csacsogón csicsereg.
Kitárom a lelkem, a fény bele-lásson,
és hallom a víg, csobogó kis eret...

Merengek a csacska pataknak a partján.
Ó, mennyi szerény, kicsi, kék nefelejcs!
A táj csupa báj, csupa szín üde-tarkán.
Varázs van a szívemen, édes e perc.
A földre a nap szerető szeme néz le.
Szent fény, az öröm-zene áldva imád.
Felnézek a fákra, ni most veszem észre,
hogy bízva kinyilt az akácfa virág.

Dolgoznak a méhek a fürtökön ülve...
Az emberi szorgalom éltet a földön.
Kész munka nyomáan a hű öröm üdve.
Mezőnkre a glória fénye jöjjön:
nincs parlag, üres hely, amerre szemem néz,
bevetve a föld, üde-zöld a növény.
Most szégyen a néma poéta-merengés:
hát zengjen az óda völgyek ölén!

A fény melegen siomgatja az arcom.
Szellő se zizeg s a levél se lebeg.
Forrást a szívekbe a béke fakasszon.
Most minden igaz nyugalom, szeretet.
A  fény-körökön tovatünt mese lebben.
Te fény, be csodálatosan puha vagy!
Félig-lecsukott kicsi, szürke szememben
színekre szakadnak a napsugarak.

Csodálom a télnek a tája mivé lett.
Ajkam mosolyog, csak a bűn halott.
Minden mozog, indul, az élet ígéret,
újjászületés. Odanézz csak, amott
kotló kaparászgat, előtte megállok:
csipogva csipegnek a csöppnyi csibék.
Nézem tyúk-anyót, meg a csirke-családot,
s elérzékenyülök de nem is kicsikét.

Úgy elfog a bódulat. Itt csoda támadt.
Hullámzik előttem a drága vetés.
Ó, élni be jó! Nagyon áldom anyámat:
az emberi hálaadás be kevés!
Pacsirta dalol. S a szememben az élet
szent áhitatának a könnye terem.
Ismét neki-tárom a lelkem a fénynek,
s letérdel a hála a földre velem.

az ember az élete végén már
     csak vánszorogva sétál
vagy egy elkorhadt vén fatönkön ül
sóhajt: ép ésszel meddig fog élni ő?

búcsúzó képzeletével a Föld körül
utolsó kört röpül

majd összeszűkül körülötte a tér-idő
saját magára betegágy-méretű börtönül

??? XII. 29. negyed 03 h

éjjelente mostanában a vad
a rút iszonyat rém-álom kísér
olyan tudatban érzem magamat
mint aki még holtában is él
de mozdulatlanul hever
       olyan mereven mint az üveg
       és tehetetlenül tűrnie kell
       hogy felfalják a nyüzsgő nyüvek

                  - . -

a fél-éber csöndön
a látomások szörnyűek
"legyek inkább por
amit kis urna tárol
   /száraz lom/
a hamvasztást választom!"


'82. I. 4.

a középpontba nagyon ritkán került
a sok-sok egyéb prózai kötelesség
kiszorította a perifériákra
éltem a monoton keretek között.
Csak menet-közben vettem észre bánatát
és vigasztalásul néha kínok között
lopott-rabolt időmben lelkemre öleltem.

De legtöbbször gyötrő türelmetlenséggel
"nem érek rá" keserű kiáltással
fogcsikorgatva kergettem el:
értelme nincs meddő idő
elpocsékolt tett-erő...
inkább az istállóból a trágyát
nyulak alól a szennyezett almot
satöbbit mondták nekem a józanok.-

és most a bűntudat súlya:
a vissza-hozhatatlan idő
jogosan vádol a bíró előtt
rosszul sáfárkodtam az életemmel
Mi a mentségem?
Népes családom, egy kis ház,
négy lányom, feleségem betegsége...
...és senki sem biztatott
következetes szigorú barátságból

a halk férfiatlan szemérmeségemmel
teljesen magamra maradtam.
és most keresem azt az áldott embert
   aki biztat, felemel a hátralévő
   rövid földi létemben
és alkotásra, verselésre buzdít.-